Megérkezett az új E-osztály – történelmi visszatekintés 1. rész
Hamarosan érkezik hozzánk az új E-osztály, melynek apropóján ismerkedjünk meg a legikonikusabb elődmodellek tulajdonságaival egy kis történelmi áttekintés keretében.
Ennek apropójából állítottunk össze egy sorozatot, aminek második részét itt, a harmadik itt, az elsőt pedig alább olvashatod.
1961 sűrű és fontos év volt a Mercedes életében. 1961 augusztusában ugyanis bemutatták a belépő szintű középkategóriás, Karl Wilfert által tervezett W110-es modellcsaládot, amivel a „ponton” W120/W121-et váltották, 190c és 190Dc néven.
A W110-es „Fintail”, vagy „Hechflosse” (magyarul fecske) Mercedes nevét a karosszéria kialakítása alapján kapta, mivel az autó farrésze az amerikai szokásoknak megfelelően – bár annál jóval lágyabban, finomabban - fecske szárnyszerű volt.
A Mercedes-Benz mindig híres volt a biztonságról. Ez a W110-esnél sem volt másképp, ez az első olyan modell, ahol valódi törésteszteket végeztek a készülő autókkal.
Barényi Béla és csapat jó munkát végzett. Korának legbiztonságosabb autóját alkották meg, az első és hátsó gyűrődő zónával, a párnázott műszerfallal és a biztonsági kormányoszloppal.
Az új modellt több érdekesség is jellemzi
Ez volt az első olyan autó a cégnél, ami modulárisan épült fel. A 6 (300 SE és a 220 SEb Cabriolet - W111) és a 4 hengeres (W110) verziók azonos alapokra épültek és sok ugyanolyan alkatrészt használtak fel, még a karosszéria is hasonló volt (a hathengeres modellek kicsit elegánsabban néztek ki kívül és belül egyaránt). Innen ered egyébként a kis -és nagyfecske (négy -és hathengeres) megnevezés.
A 190-est azonnal meg lehet különböztetni a 6 hengeres motorral szerelt testvéreitől. A kerek fényszórók, a rövidebb első túlnyúlás, a sárvédők tetejére helyezett irányjelzőkről, a hátsó lámpákról azonnal felismerhető, továbbá a C-oszlopokon sem láthatók a krómozott díszítőelemek.
Az autó a 220 b-re épült, az első, a hátsó felfüggesztés és a fékek kialakítása is változatlan formában került beépítésre. Az önhordó karosszéria vázába jól illeszkedett a 190-es kialakítás, ahol a teljes hossz 14,5 a tengelytáv pedig 5 cm-rel volt kisebb a 220b-nél. A ponton átdolgozott 1,9 literes benzinese (M121 BI), illetve a 2 literes, 54 lóerős (OM621) dízel motorja tökéletesen elfért a motortérben.
A benzines erőforrásnál a simább működés volt az elsődleges cél, így finomabb járás mellett a teljesítmény változatlanul 80 LE maradt. A 2 literes dízelmotor a korábbi 180-as, 1,9 literes dízelmotor továbbfejlesztett verziója volt. Módosított vezérműtengelyt, befecskendező rendszert és szívócsöveket kapott, így a teljesítménye 55 LE-re növekedett.
1962 augusztusától egyébként 4 sebességes automata váltóval is lehetett rendelni, első körben a benzinest, majd 1963 júliusától a dízel motorhoz is párosítható volt, felára 1.400 Márkát tett ki.
1963 augusztusában a modellt kétkörös fékrendszerrel szerelték fel elől tárcsa, hátul dobfékeket kapott az autó, a manőverezésben pedig a golyósoros kormány volt segítségre.
1965 júliusában frissítést kapott a W110. Az új 200, 200D és 230 típusok gyártása kezdődött ekkor.
A korábbi motorokat ismét átdolgozták. A 200-as benzines motor furatát megnövelték, így kicsit nagyobb lett a láncos, OHC vezérlésű motor hengerűrtartalma 1988 köbcentiméteres, illetve a korábbi egy helyett két Solex karburátort kapott. A dízel – immáron 200D jelöléssel – motorja megegyezett a korábbival, de immáron 5 helyen csapágyazott főtengellyel szerelték.
A motorkínálatot kibővítették, megjelent a 230-as, ami egy 2,3 literes (M180), hathengeres benzinest takart, 105 LE-vel. Érdekesség, hogy ebben a verzióban a hátsó ülésen középen széria volt a kartámasz.
Jelentősebb változást hozott a modellfrissítés a karosszérián. Az indexeket, a helyzetjelzőket és a ködlámpákat a fényszóró alá helyezték el. Megjelentek a „C” oszlopon - az eleddig csak a hathengeres modelleken található – krómozott szellőzőidomok.
Különleges kivitelek
A W110-es alapvetően limuzinnak készült,, azonban volt néhány egyedi kialakítás is. Kombiként a 230s négyhengeres motorral szerelt verziót árulták, ez az IMA nevű belga cégnél készült (230 Universal és a 230 S Universal), Binz-nél és a bonni Miesen cégnél pedig mentőautókat és egyéb speciális változatokat, pld. pompakocsikat, hosszított, 7/8 üléses limuzinokat alakítottak ki az autóból. Ezek a modellek népszerűek voltak taxi- és autókölcsönző cégek, légitársaságok, nagykövetségek és egyéb állami szervek körében.
1968 januárjában piacra került a következő generáció, az új stílust és technikai megoldásokat hozó W114/W115 sorozat, így végleg véget ért a „fecskék” gyártása. A hat és fél év alatt 622 453 limuzint és 5 859 alvázat gyártottak a sindelfingeni üzemben.
Forrás: MB; Internet